Nyolc év hosszú idő. Azt hiszem nem ez a földtörténet legmeghökkentőbb kijelentése. Miként ezt egykori kollégánk, feledhetetlen barátunk Sipos Jani szokta volt mondogatni: „Már megint feltaláltad a melegvizet.” Nem szerettem volna, de legyen az munka, párkapcsolat vagy bármi, ami nyolc évig eltart, az beírja magát emlékeink közé…és én csak a szépre emlékezem, pedig volt negatív történés, esemény, nem várt fordulat és sok-sok pofára esés. Az ember bármit tesz ezek elkerülhetetlen dolgok, de idővel semmissé válnak.
A pozitívumoknak, örömteli történéseknek, boldog, olykor önfeledt pillanatoknak azonban se szeri, se száma. Igaz ez jórészt annak a barátomnak volt köszönhető, aki két éve itt hagyott bennünket. Azt hiszem az ő szomorú távozása verte az első éket az újság jövőjébe. Pedig higgyék el, volt olyan is, amikor hónapokig nem láttuk, főleg nyáron a nagy kerékpáros körversenyek idején. Mégis tudtam, éreztem, hogy ott van és a bölcsességére mindig támaszkodhattam.
A szürke hétköznapokon vércseként lestem a város meglehetősen ritka említésre érdemes történéseit, az elvétve idetévedő ügyeletes sztárocskákat, percembereket, hogy újságunkat minél érdekesebbé, vonzóbbá tegyem. Ez sokszor sikerült, ilyenkor nyakamba szakadt az ég, annyi munkám volt, máskor meg széttártam a kezem: sehol senki, akkor most mi legyen az újságban. Ilyenkor sűrűn előfordult, hogy a helyi közélet többségében megosztó személyeit vontuk be egy interjú kedvéért. Szívem szerint inkább írtam volna a mosómedvék párzási szokásairól, vagy még inkább a világfutball, esetleg nagy kedvencem a Premier League történéseiről, mint a helyi politikából szinte kiűzhetetlen nagyságokról, de igazából nem volt más választásom, hiszen fótiaknak írtam, fóti téma kellett.
Mondhatnám ettől most végleg megszabadultam. Itt ülök a gépem előtt, szabad vagyok, nem kötnek határidők, betartandó dátumok, nem vagyok rákényszerülve fóti nímandokkal tereferére, mégis olyan furcsa érzés kerít a hatalmába. Valami elveszett, mint aki felszállt egy repülőre majd eltűnt a felhők között és soha nem tér vissza. Legszívesebben beleordítanám a nagy büdös fóti éjszakába: emberek, hol az újságunk?
Még nem tudom mennyire hiányzik, csak azt tudom: nincs többé.Meguntuk, illetve meguntam. Meguntam, hogy itt nem történik semmi.Meguntam, hogy a fótiak azt mutatják magukról: nekik minden mindegy. Meguntam, hogy egyre kevesebb a hirdetés. Meguntam a kollégáim nyűgét, a magaméról meg nem is beszélve.
Nem mondanám, hogy felhőtlen lett volna e nyolc-kilenc esztendő. Miért is lett volna? Ez munka volt, amiben vannak viták, összezördülések, de ez ezzel jár. Három önálló ember más-más életfelfogás. Magamról tudom, nem vagyok egyszerű ember és ez a beismerés automatikusan kötelez arra, hogy elnézőbb legyek mással is. Ez azért nem mindig sikerült, de próbálkoztam. A költségvetés sohasem volt óriási, ezért a fizetések is szerények, igazán komoly munkát ezért elvárni lehetetlen. Visszaköszön a Puskás Öcsi bácsi féle klasszikus mondás: kis pénz-kis foci. Ez talán nem látszott az újságon, de hosszú távon tarthatatlan és egyben fenntarthatatlan.
Azokról az emberekről is illene egy ilyen záró dolgozatban említést tennem, akinek sokat köszönhettünk. Vállalkozók, üzlettulajdonosok, többségében fótiak. Az ő hirdetéseik nélkül nem tudtunk volna létezni, bár vállalkozásaik sikereihez jól jött nekik a FótCafé, valahogy azonban úgy éreztem nekünk volt rájuk nagyobb szükségünk.
Újság. Újságkészítés. Amíg az ember kívülről nézi, maga a megtestesült misztikum. Belülről is különleges, de mégis oly egyszerű és nehéz. Egyszerre. Azt hiszem több lettem tőle. Persze tördelőszerkesztő, meg grafikus, de inkább jobb ember, nem az mégsem, inkább, ahogy elébb fogalmaztam: több. Ha ennyi marad ebből az egészből, már akkor is megérte…
A FótCafé, nyolcvan megjelent újsággal a háta mögött befejezte működését. Isten
vele!
Szeretettel Kisalagról, Ötvös Tibi
Elnézést, hogy
pihenőidőd terhére alkalmatlankodunk nálad, de fúrja oldalunkat a kíváncsiság
veled kapcsolatban. Szeretnénk kihasználni az alkalmat, hogy itt vagy városunkban.
- Gyere csak, nem zavarsz. Belenéztem az újságotokba,
gratulálok, kimondottan igényes, remek munka.
Ne hozzál zavarba,
még a végén belepirulok. Egyébként köszönöm a kollégáim nevében is, mint minden
dicséret, ez is jólesik. Térjünk azonban inkább rád, mert azt hiszem, Te sokkal
érdekesebb vagy a fóti olvasóknak.
- Rendben. Kérdezz!
Először édesapádról
faggatnálak, aki a maga idejében 2216 kilométert futott, ugyanis így jutott el
Pestről Moszkvába.
- Büszke vagyok rád, hogy ennyire naprakész vagy belőle. Olyan
sokan azért erre már nem emlékeznek, de így volt…
Nem nagy bugyutaság
kijelenteni, hogy a fanatizmusodat tőle örökölted!
- Nem tagadom. Tavaly én is kifutottam Vatikánba, és a Pápa
Őszentsége fogadott is az audienciáján. Erre nagyon büszke vagyok. Ezekhez a
hosszú futásokhoz nagyon rendben kell lennem, komolyan készülni kell rá, természetesen egészségesen
kell élni, szóval nem egyszerű.
Gondolom ezeket is
édesapádtól lested el, hiszen ő vegetáriánus is volt, az egészséges életmód
zászlóvivője.
- Vele voltam mindig, hiszen vitt magával, és amíg ő a
vízben volt, én fogtam a cipőjét meg a ruháját a klasszikus jeges Duna átúszásai
alkalmával. Annak idején ez óriási szám volt, nagyon nagy felhajtást csinált az
akkori média belőle. Mit mondjak, megtetszett és átvettem a stafétát. Láttam, hogy ő hogyan készül, én pedig megpróbáltam
utánozni. Gondolom, láttál már engem is megmártózni…
Hogyne. Csodállak is érte.
Most azonban mint futó jöttél hozzánk, legalább is tudomásom szerint.
- Igen. Ahogyan általában, ezúttal is jótékony és nemes
célért futok. Ez alkalommal az ’56-os emlékfutás okán vagyok itt. Fóton mindig
nagy szeretettel fogadnak, szeretek idejönni, most is élvezetes volt, ahogy velem futott a sok gyermek. Ezért
is öröm ezt csinálni. Ezúttal Mosonmagyaróvártól Salgótarjánig egy kopjafával
futok, és amerre megyek, minden településen rákötnek egy szalagot. Ma sincs még vége
napomnak, Göd lesz a végállomás.
Mintha úgy
emlékeznék, hogy biciklivel is őrült távolságok megtételére vagy képes.
- Egész Európát átkerékpároztam, Dániától Spanyolországig, Ausztriától
Törökországig, szinte mindenhol tekertem.
Úszol, futsz,
kerékpározol. Mikor vagy otthon?
- Érdekes, amit kérdezel, mert az elmondottak ellenére sokszor.
Most éppen tizenharmadika óta futok (a beszélgetés október 20-án készült - a
szerk.), de minden nap otthon aludtam. Ezúttal nem is vagyok olyan messze
lakhelyemtől, Tahitól, tehát mindig hazamegyek éjszakára.
Az elmúlt időben már többet tartózkodtak Fóton,
gyermekeikkel, unokáikkal töltve idejüket. Az ünnepek alatt is együtt voltak,
majd a karácsonyi családi összejövetel utáni estén otthonában Laci rosszul lett
és a kiérkező ügyelet már nem tudott segíteni rajta: menthetetlen volt, csak a halál beálltát tudták megállapítani. Barátunkat
gyászolja felesége, Katalin, anyukája, a betegeskedő Cuni néni, testvére, Ági,
két gyermeke, László és Barnabás, unokái - és minden olyan fóti vagy nem fóti,
aki ismerte és szerette őt. Nekem, e sorok írójának is párás a pillantásom, amikor felidézem a közös múltunk
egy-egy darabját, de nincs mese, meg kell barátkozni a megváltoztathatatlan ténnyel:
Laci nincs többé. Ez a mosolygó, mindig agilis, szeretetreméltó férfi nagy űrt hagy
maga után, barátsága örök marad és évek múltán is emlékezni fogunk rá, ha kedvenc
csapatunk meccsét nézzük, vagy esetleg a fóti üdülőtelep felé visz az utunk,
ahol az egykori legendás étterem, a Gyöngyszem Vendéglő működött. Barátunk földi
maradványait mély részvét mellett, a fóti temetőben található családi sírhelyben
helyezték örök nyugalomba.
Lacikám! Nyugodj békében, soha nem feledünk!
(ötvöstibi)
Van véleményem róla
Harminc évvel ezelőtt a nyugati sajtóban lehetett ilyen
fotókkal találkozni, ahol a vasfüggöny mögötti világ rémségeit mutatták be a
helyieknek. A jólétben élő „nyugatiak” csak legyintettek: Balkán!
No kérem a
Fótújfalu vasúti megállóhelyet sikerült átmenteni hasonló adottságokkal az
utókornak. A vonaton ülő átutazó látván a vasútállomás emberi és állati
ürülékkel tarkított, félig leégett, romos épületét, rémes környezetét, biztosan
azt gondolja, hogy ez valószínűleg egy forgatási helyszíne a Fóton található
MAFILM vállalkozásnak és szinte lelki szemei előtt látja, ahogyan előtűnik a
vonat képzeletbeli füstje mögül a John Rambót megszemélyesítő Sylvester Stallone, oldalán egy enyhén véres tőrrel,
nyomában a teljes amerikai hadsereggel, kicsit később pedig apacs serege élén
lovagolva a Gojko Mitic által alakított Winnetou a golyókból kifogyhatatlan
ezüstszöges karabélyával.
Ők azonban nem jönnek, révedezésünkből a jegyeladó
riaszt bennünket: oda tessenek menni a dolgukat végezni! - ripakodik ránk és
gondolja hozzá magában: legalább nem lopják le a WC-tartályt, mint a régi szép
időkben, amikor még volt toalett az állomásépületben...
ötvöstibi
„Marco Pollo pizzéria? Szia, Zolika! Légyszi’ küldj nekem
egy pizzát! Mikor hozzátok? Nem lehet hamarabb?” Az elmúlt tíz évben legalább
ötszázszor mondtam ki ezt a mondatot. Nem. Többször. Belém ivódott, az életem
részévé vált, ahogy Te az életünk részévé váltál. A hangod visszhangszerűen itt
van a fülemben: „Ötikém! Küldöm! Csao, csao!” Szeretted csinálni, néha persze
tele volt vele a hócipőd, de azért szeretted. Én meg a kajáidat szerettem. Sörbundás
csirkemell, hmmm… ahogy kimondom, itt érzem az ízét a számban. Utánozhatatlan…
Pizzás Zoli, Cselő Zoli… Így hívtak a városban. Gyerekek,
rendeljünk a Cselőéktől! Istenem, hányszor hangzott el e mondat baráti
társaságokban?! Megszámlálhatatlan…
Egyszer egy siófoki történés alkalmával kilépek a szállodai szobám ajtaján, ott állsz a folyosón barátoddal, Petivel - hát Te? Focimeccsre jöttem, mondod - ne hülyülj, én is! Fóttól százhúsz kilométerre jöttünk rá, ugyanazért a klubért rajongunk mindketten. Hihetetlen…
Imádtad a gyorsulást, imádtad az autókat, imádtad a BMW-t. Autó, adrenalin, veszély? Elkerülhetetlen…
Három gyermek, dolgos és szerető asszonyka, család, rokonok, sok-sok barát, megrendelő. Mindenki értetlenül áll a hír hallatán. Rémálom, szeretnénk nem hinni. Hé, valaki csípjen meg, hadd ébredjünk már fel! A temetőben elképesztő tömeg, parkolni alig lehet, aki teheti, ott van, elkíséri Zozót utolsó útjára. A koszorúktól szinte látni sem lehet a sírhelyet. Elképzelhetetlen…
Marco Pollo - ez a neve a pizzériának, a pizzériádnak. Marco Polo a nagy utazó. Zolika, most Te utazol, Te leszel az égiek szakácsa és ételfutára, viszed majd a sajttal töltött csirkemellet, a magyaros pizzát apukádnak, meg Sipinek, Papp Zolinak és a többi olyan fótinak, akik már fentről figyeltek és sóvárogtak egy Cselőzolis finomságra. Mi, akik még egy darabig itt maradunk, könnyes szemmel emlékezünk jó barátunkra, akinek nem csak a szíve, de a kajája is abba a kategóriába tartozott, ami egyre ritkább a mai világban. Pótolhatatlan…
Barátunk! Sohasem feledünk! Nyugodj békében!
(ötvöstibi)
Kovács Zoltán és Bánki József két legendás focista Magyarország két legnépszerűbb és egykor szebb napokat látott klubjából. Jelenleg mindketten a DigiSport TV csatorna labdarúgó-szakkommentátorai, jó barátok. Zolival, alias Kokóval régi ismeretség, sportbarátság fűz egymáshoz bennünket, Bánki Dodóval pedig a nemzetközi labdarúgás, ezen belül az angol Premier League iránti rajongásunk hozott össze és beszélünk róla egymással szinte hetente. Fótra a meghívásomra érkeztek, hogy a régmúltról, a magyar foci jelenlegi állapotáról, a lehetséges jövőről, ellenségeskedésről, illetve sportbarátságról beszélgessenek velem, remélhetően a Fóton sem kis számban található Újpest- és Fradi-szurkolók megelégedésére…
Vágjunk a közepébe! Világeseményen 1986 óta nem volt jelen válogatottunk, klubcsapataink néhány kivételtől eltekintve az első fordulókban elhullanak a nemzetközi kupákban. Mitől ilyen rettenetesen gyenge, európai szemmel versenyképtelen évtizedek óta a magyar labdarúgás?
Dodó: Azt hiszem,
rendet kéne csinálni, de nem csak úgy ímmel-ámmal, mert idáig csak látszatintézkedések
történtek. Igazi reformok kellenének. A közeg egy iszap, amely a mélybe húz, s
erre még rátesz a tippmix-botrány. Jó lenne, ha minden vétkes elnyerhetné méltó
büntetését, mert az sokat segíthetne a sportágon.
Kokó: Hosszú
ideje vezetői válság van a hazai futballban. A klubok többsége újra és újra
szerencsevadászok kezébe kerül. Ígérgetések, ki nem fizetett fizetések, káosz:
mindezek jellemzik az egész sportágat. Tisztelet persze a kivételnek, mert
azért akad olyan is…
Az Újpest és a Fradi
jelenlegi helyzete sem lélekemelő. Miért tört meg e két tradicionális klub
hegemóniája?
Kokó: Jelenlegi
focinkat évek óta vidéki egyletek uralják, amelynek oka egyszerű: a lokálpatriotizmus
erős, a vidéki nagyvárosok önkormányzatai pedig támogatják a futballt. A
fővárosban ez nem így van, itt a kerületek szükséges rosszként tekintenek a
klubokra, s ez akkora hátrányt jelent, amit a jelenlegi gazdasági helyzetben
nem lehet behozni. Újpesten most ebben némi változás történt az új polgármester
színre lépésével, reménykedem, hogy ezzel elkezdődött valami.
Dodó: Egyetértek
Zolival, ugyanakkor a klub imázsát mindenáron meg kell őrizni, a tradíciót
ápolni kell, tudni kell használni és nem szabad illetéktelen kezekbe adni, mert
ez óriási károkat okoz, ahogyan ez már a múltban többször megtörtént. Ami a
Fradit illeti, csak reménykedni tudok, hogy vissza tudják állítani a régi
presztízst, mert e nélkül nem lehet eredményesen folytatni. Sok munka kell még,
hogy a klub régi fényében tündököljön, de a közönségért és a Fradiért minden
áldozat megéri meghozni.
Mindketten elismert
alakjai vagytok egykori klubotoknak. Fogtok még ott szerepet vállalni?
Dodó: Nem igazán
tervezem. Sportvezetőnek, vagy ahogy napjainkban mondják, menedzsernek
alkalmatlan vagyok, nem az én világom, bár sokat dolgoztam a sajtóban, de
sajtófőnök sem lennék. Nem igazán látok olyan posztot, amit szívesen vállalnék,
talán egy olyan munkát szívesen végeznék, mint annak idején szegény Nagy Béla (a Fradi egykori mindenese és krónikása -
Ö.T.), de van erre még igény? Nem is tudom…
Kokó: Neked nem
kell mondanom, hogy tavaly egy ideig az Újpest FC sportigazgatója voltam. Sokat
tanultam belőle, és e tapasztalatokkal felvértezve minden bizonnyal visszatérek
majd a magyar futball vérkeringésébe, de hogy hová, miként és mikor, erről
egyelőre fogalmam sincs.
Jelenleg mindketten
szakkommentátorként dolgoztok a DigiSport csatornánál. Nincs bennetek
ellenérzés amiatt, hogy egykori magyar játékosként a világ legjobbjait
szoktátok kritizálni?
Kokó: Ami engem
illet, legjobb tudásom szerint mondom el, amit látok, hiszen erre kértek fel. A
világ legjobbjai tiszteletre méltó játékosok és vezetők, de néha ők is
hibáznak, fognak ki gyengébb napot. Nem hiszem, hogy sértő lenne rájuk nézve,
ha innen Magyarországról is észrevesszük hibáikat.
Dodó: Éppen az a
feladatunk, hogy elemezzük, mi történik, és öröm, ha észrevesszük, megértjük
elképzeléseiket, nyomon követjük sikereiket, kudarcaikat. A futball mindenhol
futball, ami még akkor is igaz, ha a világ legjobbjai fényévekkel a magyarok
előtt járnak. Egyébként néha a szememre vetik, hogy a Manchester United
szurkolója vagyok (Dodi amúgy egy másik
nagy múltú angol klub szurkolója - Ö.T.), mert agyba-főbe dicsérem Alex
Fergusont, de most mondd meg: lehet őt nem dicsérni? Őrületes, amit immár több
mint két évtizede művel az Old Traffordon. Ugyanakkor olykor még ő is hibázik,
és ha észreveszem, szóvá teszem. Ez a szakkommentátor dolga…
Az FTC - Újpest és az
Újpest - FTC találkozók a mai napig a legnézettebb sportesemények hazánkban,
ugyanakkor a rivalizálás gyűlöletben és olykor utcai harcokban csúcsosodik ki.
Békét fog kötni egymással majdan fradista és újpesti, egyáltalán kell-e békét
kötni, vagy ez is mozgatja a futballt?
Dodó: Ne dugjuk a
homokba a fejünket, hiszen tudjuk, hogy világjelenség, amiről beszélünk. A
Fradi - Újpest rangadók lassan egy évszázada a nagy riválisok összecsapásai,
ezért az érzelmek csúcsra járatása olykor átlép bizonyos szinteket. Ami fontos:
minden körülmény között embernek kell maradni és azokat az emlegetett szinteket
nem átlépni, még akkor sem, ha esetleg a másik oldalon lévőket a meccs napján
ki nem állhatjuk…
Kokó: Egy biztos,
az erőszakot el kell távolítani a focipályákról, mert nem oda való. Szurkolás,
éneklés, olykor még egymás zrikálása nélkül viszont ez nem megy, hozzátartozik
a futballhoz. Mivel az Újpest és az FTC szurkolói a legvehemensebbek kis
hazánkban, ezért ezeken a meccseken olykor előfordulnak kisebb galibák, de ezek
eltörpülnek ahhoz a hihetetlen hangulathoz képest, amit a két szurkolótábor elő
tud vezetni. Még most is borsódzik tőle a hátam, milyen hangulatú
Újpest-Fradikon léptem pályára…
Mindketten sokat
szerepeltek a nyilvánosság előtt. Gyakran előfordul, hogy a civil életben a
riválisok szurkolói megtalálnak benneteket?
Kokó: Nagyon-nagyon
pozitív a véleményem, sok Fradi-szurkoló szokott megszólítani, akikkel szinte
mindig jól elbeszélgetünk. Nem is emlékszem, hogy szidtak volna, vagy valaki
meg akart volna bántani.
Dodó: Hasonlókat
mondhatok én is. Nincs rossz emlékem.
A két klub
összecsapásainak száma és tradíciója, egykoron színvonala révén nemzetközi
mércével is a legjelentősebb párharcok közé tartozik. Amikor olvasóink kézben
tartják újságunkat, a két nagy rivális éppen akkor játszik egymással a Szusza
Ferenc Stadionban. Mit vártok, mi lesz az eredmény?Dodó: Nem
emlékszem, volt-e olyan Újpest - Fradi bajnoki, amelynek ennyire nem volt
tétje. Ugyanakkor mindenki tudja, hogy mit jelent egy fradistának Megyerről
három ponttal távozni. Ez az egyik legszebb érzés, s nagy örömömre ez nekem meg
is adatott játékosként. Ráadásul akkor 5-0 nyertünk Újpesten, és egy gólt én is
pöttyintettem.
Kokó: Az Újpest
idei szezonja borzasztóra sikeredett. Kis kárpótlást lehetne nyújtani a
szurkolóinknak, ha újra megvernénk a Fradit, bár 6-0 most biztosan nem lesz. Én
kiegyeznék egy utolsó vagy utolsóutáni percben lőtt győztes góllal is, valami
hasonlóval, mint amilyet én lőttem 2005 októberében a 93. percben, amivel nyertünk
is 2-1-re…
A Ti időtökben miként
alakultak ezek a csúcsrangadók? A meccsek után hol ünnepeltetek vagy
szomorkodtatok? Egy-egy emlékezetes eseményre biztos vissza tudtok emlékezni…
Dodó: Ha hiszed,
ha nem, az én időmben az volt a szokás, hogy a két csapat játékosai együtt
töltötték az estét. Akármelyik csapat nyert, összejártunk. Nagyon jó volt a
kapcsolat a két klub labdarúgói között, ha viccesen akarnék fogalmazni, úgy is
mondhatnám, hogy a kettős rangadók után „folyékonyan” beszélgettünk reggelig…
Kokó: Amikor én
játszottam, akkor már nem volt erre példa, az esti program pedig annak a
függvénye volt, hogy miként alakult a mérkőzés végeredménye. Persze a pesti
éjszakában olykor találkoztunk a Fradi játékosaival, de olyan összejárás, mint
amit Dodó említ, nálunk már nemigen volt.
Mindketten érdekeltek
vagytok klubjaitok öregfiúk-csapatában, azaz hétről-hétre pályára léptek.
Kokó: Nagyon
élvezem ezeket a meccseket, remek a hangulat, igazi örömfoci és remek
kikapcsolódás.
Dodó: Én is
hasonlókat tudok mondani, bár mostanában az Újpest nyeri az
öregfiúk-bajnokságot, de itt az idő, hogy fordítsunk ezen a trenden, és idén
megverjük a lilákat!
Köszönöm, hogy
vállaltátok a kibumlizást Budáról Fótra, és egy kellemes ebéd mellett
beszélgethettünk itt a Botos Vendéglőben.
Dodó, Kokó: Mi
köszönjük a lehetőséget!
(ötvöstibi)
Tehát ez neked hazai
pálya. Voltál már itt, ebben a Verőce melletti hotelben?
- Nem, de erre a partszakaszra és a Duna ezen részére ezt
bizony már nem mondhatnám, hiszen mint gyerek, majd mint ifj ú kajakos itt
nőttem fel.
Az természetes, hogy
egy Vác környékén felnövő gyerek kajakozni kezd?
- Nem, egyáltalán. Annyira nem, hogy tizenegy éves koromban
én is focizni kezdtem, méghozzá a Váci Híradásban, de ha hiszed, ha nem, kevés
volt a terhelés. Valaki akkoriban lehívott kajakozni a Dunára, én pedig ott
ragadtam, hiszen itt a focival ellentétben mindennap kellett edzeni, remek volt a társaság – jól éreztem ott
magam…
Abból a „jó
csapatból” rajtad kívül volt még, aki kiemelkedő eredményeket ért el?
- Volt, Dónusz Éva például olimpiai bajnok, míg Fidel Laci
világbajnok lett. Hesz Misával mostanában találkoztam, aki ugyan évekkel
korábban, de szintén váciként lett olimpiai aranyérmes. Nem véletlenül
hívták-hívják szakmai körökben ezt a Duna-részt a kajakozás szilikonvölgyének…
Jelenleg is van esély
arra, hogy a váci, illetve a Vác környéki kajakos-kenus műhelyekben akkora
sikereket kovácsoljanak, mint a ti időtökben?
- Hogyne! Badella Laciék szinte minden korosztályból tudnak
egy-két nemzetközi klasszist kinevelni, tavaly például ifj úsági
világbajnokságot nyert egy váci kajakpáros, de Gödön Makray Csabiék is remek munkát
végeznek.
Talán nem túlzás
kijelenteni, hogy a magyar sport állapota igencsak kritikus helyzetbe került. Mekkora a baj
a te sportágadban?
- A recessziót természetesen mi is érezzük, a jelenlegi
helyzetben pedig annak is örülni tudunk, hogy nem igazán vesznek le kajak-kenu
számokat az olimpia műsoráról. Ezzel együtt is hinni tudom azonban, hogy a
kajakosok és a kenusok a következő olimpiákon is szállítani tudják majd az érmeket…
Kétszeres olimpiai
bajnok vagy, számtalan világbajnoki cím büszke tulajdonosa. Központi helyet
foglal, foglalt el életedben a két átütő siker?
- Természetesen nagy boldogságot okoztak a győzelmek, de a
válasz a kérdésedre: nem. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy majd ebből fogok
élni a továbbiakban. Már csak azért sem, mert ez egy olyan sportág, ahol hiába
készülsz tíz évig kitartóan és nyersz olimpiai aranyakat: ha akár csak napokra
kiengedsz, akkor egyszerűen agyonvernek a következő versenyen. A konkurencia
nagy, mindig van, aki a helyedre lépjen. Egy nagyon fontos dolog van még, amit
meg kell említenem, és ez a lényeg: imádok kajakozni. Ráadásul a mai napig szeretem, mostanában is így vagyok ezzel – már alig várom, hogy
alábbhagyjon a szél és kimehessek a vízre…
Mindent elértél, amit
szerettél volna?
- Azt hiszem, jó szívvel emlékezhetek a pályafutásomra, mert
bár voltak benne csalódások, de úgy érzem, mindig sikerült a legtöbbet kihozni
magamból, s csak az volt változó, hogy ez éppen mire volt elég.
Tehát visszavonultál,
majd emlékképeim szerint egyszer csak feltűntél, mint az ARENA sportszergyártó
cég képviselője…
- Igen, Kisteleki István tulajdonossal (az MLSZ jelenlegi
elnökével – a szerk.) együtt kezdtük kiépíteni az ARENA keleteurópai terjesztési
hálózatát.
Közvetlenül az
„arénás” időszak után lettél az Újpest FC ügyvezető igazgatója, az Újpest
azonban nem ilyen szerelésben játszott…
- Ez nem is jöhetett létre, mivel az ARENA egy vízisport
specifikus sportszermárka.Arra viszont a mai napig büszke vagyok, hogy én hoztam
Újpestre az akkoriban újra nagy terveket szövögető PUMA céget, amely – azt
hiszem, Magyarországon egyedülálló módon – azóta már majdnem tíz éve együttműködik a
klubbal.
Beszéljünk egy kicsit
bővebben erről az időszakról!
- A fociban eltöltött időre jó szívvel emlékszem vissza, már
csak azért is, mert amikor odakerültünk a klubhoz, nagy problémák voltak. A
stadionépítést az eredeti tervekhez képest is sikerült teljesebbé tenni,
illetve a pénzügyi stabilitást is meg tudtuk teremteni, bár sem előtte, sem
utána nem voltunk könnyű helyzetben. Azt azért elmondhatom talán, hogy sikerült olyan klubmodellt kialakítani, amely a mai napig működőképes
lehetne…
Hová vezetett az utad
a magyar futball útvesztői után?
- Önállósodtam és a Máltai Szeretetszolgálattal karöltve
létrehoztam a Játszva Megelőzni Közalapítványt. Ennek keretében az Európai Unió
pályázatain keresztül építtetünk különböző városoknak játszótereket és szabadidős parkokat, az egyik
mostanában készül el Orosházán. Emellett társadalmi munkában 2009 nyara óta a
Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke vagyok. Itt komoly feladataim vannak,
jelenleg például az első Ifj úsági Olimpiát készítem elő.
Az új kormányban lesz
valami kézzel fogható szereped? A pletykatopikok szerint esélyes lehetsz a
sportot irányító tárca egy posztjára is…
- Nem különösebben vágyom ilyen posztokra, s bár nem titok,
hogy 2002 óta részt veszek a Fidesz sportkoncepciójának kidolgozásában és
próbálok segíteni a tapasztalatommal, de ha lehet választani, akkor leginkább a
magyar olimpiai mozgalom az, ahol tenni szeretnék. Én ehhez értek, ebben vagyok otthon… Egyébként nem kaptam olyan
felkérést, amiről pletykálnak, ha pedig valamit rám akarnak majd bízni, akkor
megfontolom, hogy el tudom-e látni és utána eldöntöm, vállalom-e. A jelenlegi
munkám teljesen leköt, hiszen a Magyar Olimpiai Bizottságban és a Magyar Kajak-Kenu
Szövetségben ellátnak rendesen tennivalókkal, és ott van még a privát
vállalkozásom is, amiből tulajdonképpen élek, hiszen az említett funkciók társadalmi megbízatások, nem járnak
anyagiakkal.
Kedves Zsolt, köszönöm a váciak, a gödiek és a fótiak
nevében is, hogy idefáradtál és beszélgethettünk eddigi sikeres életpályádról.
További sikereket kívánunk az olimpiai mozgalomban végzett munkádhoz, a
vállalkozásodhoz és további sok kellemes sportolást a Dunán. Reményeim szerint a Te tanácsaidnak és meglátásaidnak
is része lesz abban, hogy a magyar sport újra régi fényében csilloghasson, de
ha ezt nem is biztos, hogy teljesíteni lehet, akkor abban, hogy egészségesebb
generációk nőhessenek fel.
- Köszönöm a lehetőséget és üdvözlöm az olvasóitokat.
(ötvöstibi)
(Lapzárta után újabb találgatások láttak napvilágot interjúalanyunk jövőjével kapcsolatban:egyes sajtóorgánumok szerint Gyulay Zsolt válthatja Palik Lászlót a Hungaroring Zrt. elnöki székében - a szerkesztő).
A helyzetet el is bagatellizálhatnánk, mondván, így jár az, aki még nem tette fel a téli gumit, de ha visszaemlékezünk fiatalságunk egykori viszontagságos eseteire, bizonyára elő tudunk húzni a cilinderünkből legalább egy ilyen sztorit, amikor éppen csak az utolsó pillanatban, nagy nehézségek árán tudtuk megszerezni a Postinor tablettát. Ami az orvosi ügyeletet illeti: magam is összeszedtem valamiféle nyavalyát, ezért elbóklásztam a hosszú ünnep alatt a Szent Benedek utcai ügyeletre, ahol a következő felirattal szembesültem: „Az ügyelet csak súlyos vagy életveszélyes betegeket fogad!” Ez szerencsére nem én voltam. Ami a teherbeesést illeti, kétségtelen, hogy az ugyancsak nem nevezhető súlyos, főleg életveszélyes betegségnek, így az orvost nem lehet hibáztatni, hiszen ezek szerint a (helyi? országos?) szabályoknak megfelelően járt el. Az viszont megint más kérdés, hogy kis országunkban az orvoslás inkább emberi, mint egzisztenciális kérdés, s ebből az aspektusból nézve furcsa számunkra, hogy nem segítettek a kétségbeesett anyukán. Megkeresésünkre egy neve elhallgatását kérő orvosismerősünk elmondta, hogy ő ezt a szituációt némileg másképp kezelte volna, de hozzátette, nem vagyunk egyformák. Azt meg én teszem hozzá: szerencsére...
Szia, Sipi ! Mióta is élsz Fóton?
- Húha! 27 éve, ha nem csal a memóriám, igen, 1983-tól.
Miért pont ide és miért pont akkor?
- 1981-ben befejeztem kerékpáros pályafutásomat és
megkerestek a Ferencvárostól, edzői állást ajánlottak, amit én elfogadtam. Az
volt az egyik kérésük, hogy a Budapest környéki településeken nézzünk körül,
próbáljunk felkutatni tehetségeket. Fót azért került be a képbe, mert ugye
akkor, a fóti Gyermekváros aranykorában rengeteg gyermek volt itt, és az volt
az elgondolás, hogy ennyi gyermek között könnyebb lesz tehetségeket találni,
utánpótlást nevelni. Nagy buzgalommal neki is láttam a dolognak, versenyeket
szerveztünk, gyerekeket toboroztunk, de ekkor még Pestről jártam ki. Közben
viszont megismertem a második feleségemet, valamint Barna Éva, az 1-es iskola
akkori igazgatónője invitált, hogy legyek az iskolájának a testnevelője.
Rábólintottam, otthagytam az edzői állást. Így ragadtam itt tulajdonképpen.
Közben született két gyermeked is, azért ez nem egy
elhanyagolható történés. Ők közben felnőttek és élik a saját életüket
- Igen, van egy nagylányom és egy nagyfiam. Mind a ketten
megpróbálták a külföldi életet is, a fiam jelenleg is Londonban él. Emiatt egy
kicsit keserű vagyok: miért kell ennyi fiatalnak elhagynia ezt az országot,
hogy meg tudjon élni? Mi lesz így velünk? Minden fiatal elvágyódik innen, csak
mi maradunk itt a végén – öregek…
Mintha dolgoztál volna az önkormányzatnál is, illetve akkor
még tanácsnak hívták…
- Így volt. 1988-ig dolgoztam a falu tanácsházáján, mint
közigazgatási előadó. Akkoriban azonban már fel-felkértek különböző versenyek
televíziós kommentálására. Aztán a szöuli olimpiát mint szakkommentátor ültem
végig a stúdióban. Közben a kerékpár sem maradhatott ki az életemből, hiszen a
Magyar Kerékpáros Szövetség hívott a soraiba, először szakfelügyelő, majd
szövetségi kapitány, aztán főtitkár lettem. Közben külső munkatársként már
bedolgoztam a Magyar Rádiónak is.
Ha emlékeim nem csalnak, te voltál a főszervezője az első
magyar körversenynek, a Tour de Hongrie-nek is?
- Az jóval később volt, előtte a Bécs-Budapest
kerékpárversenyt indítottuk útjára, ami a maga nemében páratlan volt, hiszen a
rendszerváltás előtt, határok nélkül – szóval nagy dolog volt…Az első magyar
körverseny 1993-ban indult. Akkoriban ugye már nem Fóton dolgoztam, de fóti
lettem, hiszen itt éltem.
…a Fóti Szüreteket egy ideig nem te szervezted…?
- Egy kicsit bánt, mikor ezt kérdezed, vagy mások kérdezik,
mert többször is megemlékeztek a szüretekről és szervezőikről, de mintha én nem
is léteztem volna, engem meg sem említenek. Pedig 1984-88 között én voltam a
főszervezője ezeknek a jeles eseményeknek. Ma, ennyi év elteltével is érdemes
megemlíteni, hogy ezek anyagi hasznot termelő rendezvényei voltak a
településnek és erre akár büszke is lehetnék…
Napjainkban, vagy mondhatnánk, az elmúlt években még az
esemény léte is veszélybe került.
- Igen, és ezért nagy kár, mert minden városnak szüksége van
egy úgynevezett nagy durranásra, amire meg lehetne hívni a környező települések
vezetőit, esetleg magas rangú vendégeket, ahol kapcsolatok épülhetnének és
ebből a város csak profitálhatna. Jelenleg a szüreten kívül egy ilyen van, a
főzőverseny, de úgy tudom, annak a megrendezése is veszélybe került... Vagy itt
van például az új iskola. Arra választ adhatna nekem valaki, hogy ha építünk
egy óriási iskolát, óriási költséggel, akkor annak a hatalmas, négyzet alakú
tornatermét miért nem úgy csinálják meg, hogy alkalmas legyen a versenysportra,
vagy remek rendezvényekre is? Szívesen csevegnék erről azzal, akinek ez a terem
az agyszüleménye volt…
Ha már az építkezés szó megjelent a beszélgetésünkben, akkor
nem hagyhatom ki azt az igen kényes témát, ami a Fóti SE sporttelepét, közvetve
a focipályát illeti. Hogyan is volt ez a történet?
Akkoriban a Magyar Olimpiai Bizottság tagja voltam, és egy
megbeszélés alkalmával szóba került az aktuális kormány stadionfejlesztésikoncepciója,
ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy az NB I-es és NB II-es csapatok
pályájának felújítását komoly összeggel támogatnák. Sajnos azonban a névsorban
nem szerepelt a fóti sporttelep. Személyes közbenjárásom okán mégis bekerült a
helyszínek közé Fót, s talán nem túlzó azt állítani, hogy ez akkoriban nagy
sportdiplomáciai sikernek számított. Hiába érkezett meg azonban a 44 millió
forint, az csak arra volt elég, hogy az FSE edzőpályáját sikerült
használhatatlanná tenni, míg a centerpályára nem is jutott a pénzből. Akik
ebben az ügyben fóti oldalról „sárosak”, azóta is nyugodtan alszanak. Pedig nem
kellene…
Inkább beszéljünk rólad. Riporteri pályafutásod csúcsa – már
ha te is egyetértesz vele – a Tour De France kerékpárverseny közvetítése
évről-évre. Mi bárhová megyünk együtt, az emberek odajönnek hozzád,
gratulálnak, már mondják is, mi történt, mi a véleményük – tényleg hihetetlen.
- 1996-ban indult a Eurosport magyar adása és szinte rögtön
engem hívtak, mondván: Sipikém, ez a te pályád. Én próbáltam elmondani, mit
látok, mi a véleményem - ez lett belőle.
Ha már ott tartunk, hogy miért is téged hívnak-hívtak
szakkommentálni, mondjuk már el, milyen kerékpáros pályafutás áll mögötted,
hiszen nem járási vagy megyei bajnok vagy ebben a sportágban. A mai fiatalok
nem biztos, hogy tisztában vannak ezzel…
- Nem vagyok különösebben dicsekvő típus, de ötszörös magyar
bajnok és az 1971-es világbajnokságon hetedik helyen végzett országúti
kerékpárcsapat tagja vagyok. Az akkori magyar sportéletben ötszörös bajnoknak
lenni nem számított könnyű, csuklóból előrántott sikernek. Ezzel csak azt
akarom mondani, hogy óriási munka volt benne.
Gondolom, manapság még többet edzenek a kerékpárosok, főleg
aki egy Touron elindulhat. Egy kicsit adom a naivat: mi segít abban a
versenyzőknek, hogy 50 km/órás sebességgel képesek feltekerni egy tíz kilométer
hosszú, meredek emelkedőn?
- Naiv kérdésre naiv válasz dukál: sokat segítenek a
táplálék-kiegészítők és az energiaitalok... Összefoglalva: komoly orvosi háttér
is kell mellé - a többit meg gondold hozzá.
Oké. De van még kényes kérdésem: egyszer mintha elindultál
volna egy önkormányzati választáson is…
- Mindent tudsz. A második szabadnak számító választáson
indultam el egy akkor általam rendszerváltó pártnak gondolt csoportosulás
színeiben, mégpedig polgármesterjelöltként. Azóta kiderült, hogy egészen másról
szólt a történet, mint rendszerváltásról, de erről legyen ennyi elég. Rég volt,
elmúlt, nem szeretek rá még emlékezni sem. S nem feltétlenül azért, mert nem
sikerült odaérnem, ahová szerettem volna, pedig tele voltam tervekkel…
(ötvöstibor)
Huszonkilenc évvel ezelőtt, 1981-ben egy szakadt Wartburg Tourist repített
minket Bulgáriába, ahol végérvényesen összebarátkoztunk. Ő a műszakirajz-tanárom
volt, én meg az egy héttel azelőtti érettségin töriből megvágott, örökké
elégedetlen siheder. Az a várnai egy hét kitörölhetetlen emlék maradt bennem,
szívfacsaró hát kimondani: Pali nincs többé. A tanárember, aki egykor gépjárműoktatóként,
aztán napjainkban buszos vállalkozóként is kereste kenyerét - itt hagyott
minket. Fájdalmasan fiatalon, tele tervekkel.
Képek ugrálnak a szemem előtt,
foszlányok, amikor az iskolai bizonyítványosztásnál szokása szerint ugrat engem
és a többieket, képek, ahogyan a hatalmas termetű, mackós ember áll a
teniszpályán és magabiztosságot sugároz egész lénye. A megmásíthatatlan tények
olykor tehetetlenné tesznek minket, és csak annyit tudunk kinyögni: miért,
miért pont ő? A hír mindig lesújtó. Molnár Pál 56 évesen végérvényesen itt
hagyott bennünket.
Szerettünk, Pali - sohasem feledünk…
Ötvös Tibi
Már nem nevetünk. Valami véget ért. Egy korszak, egy időszak,
mely soha többé nem jön vissza. Az elmúlt években sok időt töltöttünk együtt,
mondhatnám, mindent megbeszéltünk, kíváncsi voltam a véleményedre, legyen az
sportesemény, politikai történés, mi több, magánéleti probléma. Nem is tudom,
volt-e olyan, mikor kérésemre nem azt válaszoltad: Minden rendben lesz, Öti!
Te mindig segíteni akartál, és segítséged mindig önzetlen volt. Óriási szívfájdalom, de méltóképpen viszonozni sohasem tudtam. Értékrendünk szinte mindenben hasonló volt, véleményünk sokszor előre borítékolhatóan nem különbözött, ha mégis, szemeink villámokat szórtak, de barátságunk mindig erősebbnek bizonyult.
Órákig, mit órákig, napokig-hetekig tudnám mesélni a közös élményeinket, de nem teszem, mert belehasít a szívembe a fájdalom: a barátom nincsen többé. Nem gondoltam volna, hogy így tudsz hiányozni. Sipikém, miért nem adtál még egy kis időt? Tudom, nem rajtad múlott, de annyi, annyi tervünk volt. Együtt akartunk kimenni és megnézni egy Arsenal-Manchestert, megígértem, hogy jövőre a Tour de France-ról integetek majd neked egy magyar zászlóval. Te azt ígérted, ha mész az olimpiára, meghozod nekem kedvenc csapatom aktuális mezét. Ebben biztos is lehettem, hiszen minden olyan eseményről, ahol Te ott voltál, kaptam tőled valami vásárfiát, sohasem felejtetted el, hiszen hogyan lehetne gyűjteményemben Michael Jordan-mez, egy csomó kerékpáros trikó, no meg egyéb, értékesebbnél értékesebb relikviák…
Most, ahogy itt ülök szemben a számítógépemmel és újra rád emlékezem, nem hagy nyugodni önző gondolatom: mi lesz most a FótCaféban a rovatoddal, amit városszerte annyian szerettek? Tudom, Te azt mondanád: Sporikám, mi lenne?! Az élet az élőké! Én már a Papp dokival együtt felülről látom az egészet, innen tartom szemmel a történéseket. Soha nem volt még ilyen jó a rálátásom a dolgokra! Nincs itt semmi baj!
És én hiszek neked, még ha csalódásom, fájdalmam az idő múlásával sem apad, s ha egyelőre feldolgozhatatlan is a tény: miért nem jössz reggel? Pedig én bízom a csodában, hogy az egész egy rossz álom, és majd egyik reggel ott áll egy kis fehér Opel, kiszáll belőle egy nagydarab, szeretetre méltó, mackómozgású ember, köszön: Sipos közlegény, jelentkezem! - és már kérdezi is: na, Ötikém, hogy tetszett a tegnapi meccs?
Meccsek, kerékpárversenyek mindig lesznek, de mondd, mit érnek ezek, ha nincs kivel megbeszélni? Mert mi szinte mindig a sportról dumáltunk. Itt tartom a kezemben egyik legszebb ajándékodat, egy sportlexikont, amelyet egy régi karácsonyon kaptam tőled: Ötinek, a sport tudorának szeretettel, Sipitől 2001 karácsonyára - olvasható a kis üdvözlőkártyán. Istenem, micsoda büszkeség! Tőled, aki a sportban nevelkedtél, élsportoló, magyar bajnok lettél, majd a sportban maradva később is e körül forgott az életed, tőled, aki kommentátorként legendává váltál.
Bár mindig azt hangoztattad, hogy Te egy zuglói házmestergyerek vagy és az is maradtál, de észrevétlenül igazi fóti lettél. Méghozzá egy köztiszteletben álló fóti, akire figyelnek, akinek adnak a véleményére. Rád itt egyszerűen szükség volt, hiányod most fog igazán megmutatkozni. Ugyanakkor aggódva és olykor kritikádnak is hangot adva figyelted, mi folyik kedvenc városod vezetésében, és csak ezt ismételted kedvenc szójárásoddal: kultúrbotrány! Örök szívfájdalmad volt a város, mert azt érezted, nem tehetsz semmit, pedig tele voltál becsvággyal és segítőkészséggel.
Már nem nevetünk. Legyünk bármely erősnek látszó férfiemberek, vagy a gyengébb nem törékeny képviselői, nem beszélhetünk rólad anélkül, hogy legalább két kövér könnycsepp meg ne jelenjen szemünk sarkában. Az arcod, a gondolataid, megnyilvánulásaid beékelődtek mindennapjainkba, ezt egyik pillanatról a másikra nem lehet az emberi elméből csak úgy kitörölni és hiszem, hogy nem is szabad. A barátságunk örök marad, itt leszel velem, velünk a lottózóban, a Casa Pizzériában, a Botosnál, focimeccseken, kerékpárversenyeken. Örökre velünk maradsz és tudván tudom, a barátaink, a barátaid és a fótiak nevében is ígérhetem: sohasem feledünk!
Tisztelőd és barátod, ötvöstibi
Miért hagy itt minket 44 évesen egy fiatalember? Talán
minden földi halandó áll értetlenül a válasz előtt. Karlovszky Tibi ezt tette
velünk, itt hagyott csapot papot, itt hagyta az őt rajongásig szerető
édesanyját, hosszú ideje betegeskedő apukáját, két fivérét és családját,
gyermekeit. Tibor, illetve, ahogy mindenki ismerte őt: Karló, egy ideje nem
Fóton lakott, máshová vetette az élet vihara, de kit nevezhetünk még így is
igazi fótinak, vagy még inkább kisalaginak mint őt. Elköltözése óta kevesebbet
láttuk, legutóbbi találkozásunkkor valamikor ősszel, együtt néztük rajongott
focicsapatunk hazai mérkőzését, mely klubban ráadásul gyermekkorunkban
mindketten fociztunk. A meccsen és az azon történteken természetesen összekaptunk,
véleményünk nem mindig egyezett, de a foci már csak ilyen, hiszen amikor
csapatunk gólt lőtt már egymás nyakába borultunk és nem is emlékeztünk arra min
is veszekedtünk. Karló egy ideig valahol a nyolcadik kerület bugyraiban parkoló
őrként dolgozott, ritka találkozásaink alkalmával élvezettel hallgattuk színes
történeteit, sztoriait az erről a számunkra ismeretlen világról.
Aztán egyik pillanatról a másikra munkanélküli lett és esti iskolában hiába érettségizett le, de valahogy nem tudott elhelyezkedni. Talán ez, talán valami más is szerepet játszott abban, hogy úgy ment el az élők közül, ahogyan Fótról elköltözött, egyik pillanatról a másikra. Remélem ott fent már talált magának egy focipályát, mert azt hiszem az vitathatatlan, hogy ott érezte magát a legjobban. Jómagam pedig ha újra kedvenc csapatunk stadionjában járok, újra és újra emlékezni fogok Tiborra, nem is tehetek mást mert hiányozni fog. Azt hiszem, nem csak nekem…
Külföldi utazásai során szólították így és valahogy rajta maradt, ahogyan a „Doki” vagy a „Dottore” is. Négy éve, hogy nincs közöttünk az első szabad önkormányzati választások után négy évig városi képviselőként is tevékenykedő Zoltán. Hiánya nagy űrt hagy a mai napig maga után. Papp Zoltán ügyvéd volt. Ő lett volna Fóton a legjobb? Nem tudom de, hogy ő volt a legnépszerűbb arra leteszem a nagy esküt. A mi doktorunk köztiszteletben álló személy, amolyan fóti ikon volt, és ezt „tetézte” azzal is, hogy intenzív társasági életet élt, sok időt töltött baráti körében, sőt ha lehet mondani, egy idő után annak első számú összetartójává, motorjává vált. Talán ez, talán más okozza, hogy most itt állok kezemben egy kis gyertyával a sírjánál a fóti temetőben, és az sem zavar, hogy az olvadt faggyú ráfolyik a kezemre, miközben merengek, eszembe jutnak az együtt eltöltött pillanatok.
Négy éve, halottak napján távozott el közülünk a
„Doki”. Érdekes, de azóta az ügyvéd szó jelentése számomra egy foglalkozás száraz
meghatározásává vált, mert amíg barátunk közöttünk volt, számomra valami egészen
mást jelentett. Barátaink továbbra is vannak, miként ügyvédek is, de azt hiszem
„Papp Zoltán, az ügyvéd” csak egy volt, mondhatnánk fogalom és talán ez okozza,
hogy számomra a hiánya továbbra is feldolgozhatatlan. Zoli semmihez sem
hasonlítható egyénisége mit tagadjam, hiányzik és biztos vagyok benne, hogy
vagyunk még így jó néhányan. Az idő persze nem áll meg, sőt robog tovább, ezt
az eltelt négy évnél semmi sem mutatja jobban, a sebek talán begyógyultak, de
az emlékek megmaradtak, ez lenne a halhatatlanság?
Mi biztos nem feledünk, Papp
doktor…
Ötvös Tibi
Mondhatjuk, ősrégi a
történet: kiköltöztél Fótra. Volt ennek valamiféle különös oka?
Amennyiben az különösnek mondható: a József Attila Színház volt akkoriban a
második otthonom, ezért Dunakeszi és Fót tűnt akkor a legjobb választásnak egy
új lakhelyhez. Kijöttünk Fótra és szinte az első megnézett házba beleszerettünk,
ahol a szomszéd egy lankás domboldal volt.
Így utólag mennyire
vagy elégedett ezzel a döntésetekkel?
Teljesen. Nagyon szeretünk itt élni. A város fejlődése
sajnos nem megy abban az ütemben, ahogy reméltük, de ez csak kis mértékben
zavar bennünket. Fótot városnak hívják ugyan, de valójában inkább község, amit
a hozzánk érkező vendégek véleményében is visszakapunk. Színészként mondom,
hogy a város kulturális élete is ugyanezen a pályán halad, mert bár látom a
Művelődési Ház igazgatónőjének, Bicskei Évának az erőfeszítéseit, de az
infrastruktúra hiányában harca vesztésre áll. Én magam is szívesen hoztam volna
ide színházi előadásokat, egyéb különböző produkciókat, de tőled, Fót jó
ismerőjétől kérdezem: hová?
A Vörösmarty
Művelődési Ház sajnos nem csak a romos állapota miatt alkalmatlan, hiszen
minden elavult már benne.
Így igaz. Persze nyáron ettől még lehetne alkotni. Az
emberek imádták a mindenkori augusztusi 19-i tűzijátékokat. Megszüntették, pedig
sok százan, sőt, megkockázatom, ezres nagyságrendben látogatták, erre lehetett
volna építeni egyéb dolgokat is, de törölték, ha jól emlékszem, anyagi források
hiányára hivatkozva. Próbálkozások azért történtek azóta is, de egy esemény, egy
rendezvény jó előkészítése és lebonyolítása is egy szakma. Az augusztusi
ünnepekhez is valahogy jobban odaillőnek mutatkozik a hagyományos tűzijáték,
mint például egy paradicsomfesztivál… Összegezve: volt egy bevált buli, tömeges
érdeklődővel, amit meg kellett volna tartani. Mondom ezt úgy, hogy a Színművészeti
Főiskola mellett a kulturális menedzser szakot is elvégeztem, ami a fellépéseim
mellett jó ideje már pályafutásom fontos részévé vált.
A világért sem akarok
politikát belekeverni a beszélgetésbe, de fura módon a mindenkori döntéshozók
nem szeretik az olyan rendezvényeket, amit nem ők találtak ki.
Egyetértek. Hozzátenném, az elmúlt húsz év politikája olyan
volt, mint a foci: szembeállnak egymással a csapatok és a másikat mindenáron le
kell győzni. Bár a focit szeretem - kollégámat, Gálvölgyi Jánost idézhetem: én
szeretem a focit -, de inkább az lenne a jó, ha a csapatok nem egymás ellen
versengenének, hanem inkább mondjuk úgy, mint a hegymászók: a hegy ellen,
egymást segítve, kéz a kézben…
Eretnek egy gondolat,
látva mindazt, ami kis hazánkban történik. Komolyan mondod?
Azt, hogy miként kellene ezt csinálni, igenis így gondolom.
Az egyik nagy párt az apuka, a másik az anyuka, akik között bár vannak olykor viták
a gyereknevelésben, de a gyerek érdeke a legfontosabb, azt kell képviselni,
meghallgatni egymást. A valóság persze nincs ehhez túl közel…
Evezzünk békésebb
vizekre. Keveset szerepelsz az úgynevezett bulvármédiában, igaz, Fóton is
megvan ennek az „ügyeletese”, de még a populárisabb szerepekből, tévéfilmekből
sincs túl sok a pályafutásodban. Tudom persze, hogy hosszú ideig szerepeltél a
Gálvölgyi-showban, voltak szerepeid Koltai-filmekben, vagy például a „Tűzvonalban”
produkcióban, de a neved inkább a színházakban utolérhető. Van ebben a
visszafogottságban szándékosság?
Fiatalon, a főiskoláról kikerülve eleinte még igen, a szakma
volt az első. Akkoriban egyébként a manapság népszerűséget indukáló
szappanoperában nem játszhatott foglalkoztatott színész, inkább amatőröket vagy
ismeretlen vidéki színészeket alkalmaztak. A sorozatok producerei nem akartak a
színházakkal egyeztetni, mikor ér rá a választottjuk, hiszen ezek nagy
elfoglaltságok, amire a színházban sokat játszó színész nem igazán tud időt
szakítani. A későbbiekben némileg belterjes lett a foglalkoztatás. Ezeknek a
sorozatoknak a szereplői aztán népszerűbbek lettek a színházi színészeknél,
hiszen a tévé nagy úr, no meg sokat számít a megjelenés nap, mint nap. A többi
kolléga lehet bármekkora színész, ezzel a popularitással nem tudja felvenni a
versenyt - bár lehet, hogy nem is akarja -, így kissé háttérbe szorul. Harminc
évvel ezelőtt a nagy színészeink is a televízióban alapozták meg
népszerűségüket, hiszen például egy Sinkovits vagy egy Kállai rengeteget
szerepelt az akkoriban nagy számban készülő tévéjátékokban…
Temérdek színházi
szerep, aztán rendezel is, mi több, koreográfusként is dolgozol. A színház az
életed.
Igen, mindig nagyon szerettem. Ettől függetlenül még szinkronizálok is: Jim
Carrey, Woody Allen, Monk és még hosszan sorolhatnám, akiknek a hangomat
kölcsönöztem, a külföldi szappanoperákat pedig már csuklóból csinálom - hiszen
valamiből meg is kell élni. Létrehoztam a Pólus Színházat, amit vezetek,
menedzselek, játszom benne. Nem unatkozom, és ha ehhez hozzáveszem, hogy öt
gyereknek vagyok a boldog édesapja, akkor mindent elmondtam, de nagyon sok
tervem van még… Színésznek érzem elsősorban magam, de mindig is bennem volt az
a fajta ember, aki szívesen hoz létre valamit.
Ebből nőtt ki
tulajdonképpen a Pólus Színház?
Mindig is amolyan hangadónak számítottam, képviseltem a
színésztársaimat, petíciót írtam, kiálltam a társulat jogaiért. Manapság ez a
fajta mentalitás egyébként jól jön, hiszem napjainkban minden színész
vállalkozó, és bizony sokan az alapokkal sincsenek tisztában, sőt, ki merem jelenteni,
a színészek döntő többsége alkalmatlan arra, hogy átlássa egy vállalkozó egyéb
kötelességeit - erre egy művészembert rávenni nem könnyű… Ami a kérdésedet illeti: talán mondhatjuk, nagy
szerepe volt abban, hogy olyan vagyok, amilyen. Ez egy hosszú távú befektetés,
de a kultúra már csak ilyen. Hosszú megtérülési ideje van és az is bizonytalan,
de hiszem, hogy életben tartható hosszú távon is. Támogatókra persze szükség
van ehhez, sőt, kijelenthető, hogy nélkülük nem megy…
Az elmondottakból
nekem az világlik ki, hogy neked egy nap több mint 24 óra.
Olykor nem tudom, hogyan tudok ennyi felé szakadni, de
megoldom, ugyanakkor érzem, hogy valamit le kell majd csípnem, mert hosszútávon
kivitelezhetetlen a pihenésnélküli hajtás. Ugyanakkor azt sem tehetem meg, hogy
leállok, mert akkor kiesek a körforgásból, ahonnan sokkal könnyebb ki-, mint
oda bekerülni… Engedd meg még, hogy egy pillanatra visszakanyarodjunk a Pólus
Színházhoz. Mind a színháznak, mind a fótiaknak fontos és jó lehetőség, hogy viszonylag
közel van egy színház, nem kell bebumlizni a belvárosba egy remek darab
megtekintéséhez, mondhatni, útba esik, tehát nagy szeretettel várom, várjuk a
társulattal a fótiakat és a környező településen élőket egy-egy színvonalas
szórakozásra
János, köszönjük, hogy
a nagy rohanásban szakítottál egy órát erre a beszélgetésre. Sok sikert
kívánunk a további pályafutásodhoz és nem kevésbé a Pólus Színház sikeres
működéséhez!
Köszönöm a jókívánságokat!