Öti

A szerkesztői köszöntő megjelent a FótCafe első számának 3.oldalán 2007. szeptemberében.

Önök most a FÓTCAFE című fóti újságot tartják a kezükben. A kiadvány havonta egyszer, hó elején jelenik meg 5000 példányban.

Magunkról - mármint a szerkesztőkről – annyit: két éve a mi kis csapatunk csinálja Fót leglátogatottabb internetes oldalát, a Fót-Online-t. Jól avagy rosszul, erről minden bizonnyal megoszlanak a vélemények, de csináljuk. Konok és önfejű ember(ek) lévén, arra adtam a fejemet (adtuk a fejünket), hogy megpróbálkozzunk egy nyomtatott verzióval is, ami nem a Fót-Online nyomtatott változata lesz (átfedések persze lesznek), hanem egy önálló újság. Ezen újság fenntartási költségeit a reklámok jelentik, központi, önkormányzati és egyéb alapítványi pénzek nélkül. Tud egy ilyen újság rentábilisan működni ebben a városban? - kérdezhetnénk, de a választ mi sem tudjuk. Más városokban van erre pozitív példa, nekünk miért ne sikerülhetne?!

FÓTCAFE? Mi is lehet e cím mögött? Azt gondolom, az újság címe azt jelzi, nem szeretnénk egy nehezen emészthető, paragrafusoktól és dögunalmas sajtóanyagoktól hemzsegő kiadványt gyártani önöknek. Ne keressenek nálunk nagy és mélyenszántó gondolatokat, eszmefuttatásokat. Szándékunk, hogy olvasóink értesüljenek arról, történik e kisvárosban mégiscsak egy-két értékelhető esemény, laknak érdekes és értékes emberek. Na, meg lesz egy jó újságjuk is. Tehát készítsünk az újság olvasása mellé egy kávét, kapucsínot, dőljünk hátra kedvenc fotelunkban és lazán, oldottan tekintsük át, mi történt az elmúlt hónapban lakóhelyünkön. Lehetséges, hogy nem szerkesztőségünk lesz az elkövetkező években a legesélyesebb jelölt a Pulitzer-díj odaítélésénél, sebaj, valahogy túléljük, egy-két dolgot viszont bizton ígérhetünk. Mégpedig... Lapunk nem lesz egyik politikai párt szószólója sem – bár a fontosabb önkormányzati ülésekről, döntésekről tudósítani fogunk majd, lesznek természetesen rendőrségi hírek, beszámolók, lesznek sporttal, focival foglalkozó írások és minden városi eseményről beszámolunk majd, megspékelve cikkeinket némi képanyaggal.

Egyúttal felhívjuk városunk lakóit, ha valamely történéssel, eseménnyel kapcsolatban úgy érzik, helye lenne az újságban - írjanak, hívjanak bennünket. Aki pedig elhivatottságot, rátermettséget érez magában, és szívesen publikálna lapunkban, ne fogja vissza magát, legyen a munkatársunk! Akár Ön is!

Lássuk hát, mi szerepel az első számban, avagy: KÁVÉZZUNK EGYÜTT!
Jó szórakozást kíván ehhez a lap tulajdonosa: Ötvös Tibi

Nyolc év hosszú idő. Azt hiszem nem ez a földtörténet legmeghökkentőbb kijelentése. Miként ezt egykori kollégánk, feledhetetlen barátunk Sipos Jani szokta volt mondogatni: „Már megint feltaláltad a melegvizet.” Nem szerettem volna, de legyen az munka, párkapcsolat vagy bármi, ami nyolc évig eltart, az beírja magát emlékeink közé…és én csak a szépre emlékezem, pedig volt negatív történés, esemény, nem várt fordulat és sok-sok pofára esés. Az ember bármit tesz ezek elkerülhetetlen dolgok, de idővel semmissé válnak.

A pozitívumoknak, örömteli történéseknek, boldog, olykor önfeledt pillanatoknak azonban se szeri, se száma. Igaz ez jórészt annak a barátomnak volt köszönhető, aki két éve itt hagyott bennünket. Azt hiszem az ő szomorú távozása verte az első éket az újság jövőjébe. Pedig higgyék el, volt olyan is, amikor hónapokig nem láttuk, főleg nyáron a nagy kerékpáros körversenyek idején. Mégis tudtam, éreztem, hogy ott van és a bölcsességére mindig támaszkodhattam.

A szürke hétköznapokon vércseként lestem a város meglehetősen ritka említésre érdemes történéseit, az elvétve idetévedő ügyeletes sztárocskákat, percembereket, hogy újságunkat minél érdekesebbé, vonzóbbá tegyem. Ez sokszor sikerült, ilyenkor nyakamba szakadt az ég, annyi munkám volt, máskor meg széttártam a kezem: sehol senki, akkor most mi legyen az újságban. Ilyenkor sűrűn előfordult, hogy a helyi közélet többségében megosztó személyeit vontuk be egy interjú kedvéért. Szívem szerint inkább írtam volna a mosómedvék párzási szokásairól, vagy még inkább a világfutball, esetleg nagy kedvencem a Premier League történéseiről, mint a helyi politikából szinte kiűzhetetlen nagyságokról, de igazából nem volt más választásom, hiszen fótiaknak írtam, fóti téma kellett.

Mondhatnám ettől most végleg megszabadultam. Itt ülök a gépem előtt, szabad vagyok, nem kötnek határidők, betartandó dátumok, nem vagyok rákényszerülve fóti nímandokkal tereferére, mégis olyan furcsa érzés kerít a hatalmába. Valami elveszett, mint aki felszállt egy repülőre majd eltűnt a felhők között és soha nem tér vissza. Legszívesebben beleordítanám a nagy büdös fóti éjszakába: emberek, hol az újságunk?

Még nem tudom mennyire hiányzik, csak azt tudom: nincs többé.Meguntuk, illetve meguntam. Meguntam, hogy itt nem történik semmi.Meguntam, hogy a fótiak azt mutatják magukról: nekik minden mindegy. Meguntam, hogy egyre kevesebb a hirdetés. Meguntam a kollégáim nyűgét, a magaméról meg nem is beszélve.

Nem mondanám, hogy felhőtlen lett volna e nyolc-kilenc esztendő. Miért is lett volna? Ez munka volt, amiben vannak viták, összezördülések, de ez ezzel jár. Három önálló ember más-más életfelfogás. Magamról tudom, nem vagyok egyszerű ember és ez a beismerés automatikusan kötelez arra, hogy elnézőbb legyek mással is. Ez azért nem mindig sikerült, de próbálkoztam. A költségvetés sohasem volt óriási, ezért a fizetések is szerények, igazán komoly munkát ezért elvárni lehetetlen. Visszaköszön a Puskás Öcsi bácsi féle klasszikus mondás: kis pénz-kis foci. Ez talán nem látszott az újságon, de hosszú távon tarthatatlan és egyben fenntarthatatlan.

Azokról az emberekről is illene egy ilyen záró dolgozatban említést tennem, akinek sokat köszönhettünk. Vállalkozók, üzlettulajdonosok, többségében fótiak. Az ő hirdetéseik nélkül nem tudtunk volna létezni, bár vállalkozásaik sikereihez  jól jött nekik a FótCafé, valahogy azonban úgy éreztem nekünk volt rájuk nagyobb szükségünk.

Újság. Újságkészítés. Amíg az ember kívülről nézi, maga a megtestesült misztikum. Belülről is különleges, de mégis oly egyszerű és nehéz. Egyszerre. Azt hiszem több lettem tőle. Persze tördelőszerkesztő, meg grafikus, de inkább jobb ember, nem az mégsem, inkább, ahogy elébb fogalmaztam: több. Ha ennyi marad ebből az egészből, már akkor is megérte…

A FótCafé, nyolcvan megjelent újsággal a háta mögött befejezte működését. Isten vele!

                                                                                   Szeretettel Kisalagról, Ötvös Tibi

Beszélgetés a Fóton futó, majd pihenő Schirilla Györggyel

Egykori kiváló öttusázónk, Madaras Ádám nyerte Fóton a másodszorra kiírt időközi önkormányzati képviselőválasztást. A címben lévő kérdőjel azt jelenti, hogy a végeredmény még nem hivatalos, és mivel egyszer már megismételték a választást, ezért az ember fia óvatosan dobálózik a megállapításokkal, amíg nincs jogerős döntés a végeredményről. Ádámmal egyébiránt már régóta terveztünk interjút, ezúttal azonban adott volt az  ok, hogy választ kapjunk többirányú kérdéseinkre. Íme!

Az elmúlt időben már többet tartózkodtak Fóton, gyermekeikkel, unokáikkal töltve idejüket. Az ünnepek alatt is együtt voltak, majd a karácsonyi családi összejövetel utáni estén otthonában Laci rosszul lett és a kiérkező ügyelet már nem tudott segíteni rajta: menthetetlen volt, csak a halál beálltát tudták megállapítani. Barátunkat gyászolja felesége, Katalin, anyukája, a betegeskedő Cuni néni, testvére, Ági, két gyermeke, László és Barnabás, unokái - és minden olyan fóti vagy nem fóti, aki ismerte és szerette őt. Nekem, e sorok írójának is párás a pillantásom, amikor felidézem a közös múltunk egy-egy darabját, de nincs mese, meg kell barátkozni a megváltoztathatatlan ténnyel: Laci nincs többé. Ez a mosolygó, mindig agilis, szeretetreméltó férfi nagy űrt hagy maga után, barátsága örök marad és évek múltán is emlékezni fogunk rá, ha kedvenc csapatunk meccsét nézzük, vagy esetleg a fóti üdülőtelep felé visz az utunk, ahol az egykori legendás étterem, a Gyöngyszem Vendéglő működött. Barátunk földi maradványait mély részvét mellett, a fóti temetőben található családi sírhelyben helyezték örök nyugalomba. 

Lacikám! Nyugodj békében, soha nem feledünk!

(ötvöstibi)

Van véleményem róla

Harminc évvel ezelőtt a nyugati sajtóban lehetett ilyen fotókkal találkozni, ahol a vasfüggöny mögötti világ rémségeit mutatták be a helyieknek. A jólétben élő „nyugatiak” csak legyintettek: Balkán!

No kérem a Fótújfalu vasúti megállóhelyet sikerült átmenteni hasonló adottságokkal az utókornak. A vonaton ülő átutazó látván a vasútállomás emberi és állati ürülékkel tarkított, félig leégett, romos épületét, rémes környezetét, biztosan azt gondolja, hogy ez valószínűleg egy forgatási helyszíne a Fóton található MAFILM vállalkozásnak és szinte lelki szemei előtt látja, ahogyan előtűnik a vonat képzeletbeli füstje mögül a John Rambót megszemélyesítő Sylvester Stallone, oldalán egy enyhén véres tőrrel, nyomában a teljes amerikai hadsereggel, kicsit később pedig apacs serege élén lovagolva a Gojko Mitic által alakított Winnetou a golyókból kifogyhatatlan ezüstszöges karabélyával.

Ők azonban nem jönnek, révedezésünkből a jegyeladó riaszt bennünket: oda tessenek menni a dolgukat végezni! - ripakodik ránk és gondolja hozzá magában: legalább nem lopják le a WC-tartályt, mint a régi szép időkben, amikor még volt toalett az állomásépületben...

ötvöstibi

„Marco Pollo pizzéria? Szia, Zolika! Légyszi’ küldj nekem egy pizzát! Mikor hozzátok? Nem lehet hamarabb?” Az elmúlt tíz évben legalább ötszázszor mondtam ki ezt a mondatot. Nem. Többször. Belém ivódott, az életem részévé vált, ahogy Te az életünk részévé váltál. A hangod visszhangszerűen itt van a fülemben: „Ötikém! Küldöm! Csao, csao!” Szeretted csinálni, néha persze tele volt vele a hócipőd, de azért szeretted. Én meg a kajáidat szerettem. Sörbundás csirkemell, hmmm… ahogy kimondom, itt érzem az ízét a számban. Utánozhatatlan…

Pizzás Zoli, Cselő Zoli… Így hívtak a városban. Gyerekek, rendeljünk a Cselőéktől! Istenem, hányszor hangzott el e mondat baráti társaságokban?! Megszámlálhatatlan…

Egyszer egy siófoki történés alkalmával kilépek a szállodai szobám ajtaján, ott állsz a folyosón barátoddal, Petivel - hát Te? Focimeccsre jöttem, mondod - ne hülyülj, én is! Fóttól százhúsz kilométerre jöttünk rá, ugyanazért a klubért rajongunk mindketten. Hihetetlen…

Imádtad a gyorsulást, imádtad az autókat, imádtad a BMW-t. Autó, adrenalin, veszély? Elkerülhetetlen…

Három gyermek, dolgos és szerető asszonyka, család, rokonok, sok-sok barát, megrendelő. Mindenki értetlenül áll a hír hallatán. Rémálom, szeretnénk nem hinni. Hé, valaki csípjen meg, hadd ébredjünk már fel! A temetőben elképesztő tömeg, parkolni alig lehet, aki teheti, ott van, elkíséri Zozót utolsó útjára. A koszorúktól szinte látni sem lehet a sírhelyet. Elképzelhetetlen…

Marco Pollo - ez a neve a pizzériának, a pizzériádnak. Marco Polo a nagy utazó. Zolika, most Te utazol, Te leszel az égiek szakácsa és ételfutára, viszed majd a sajttal töltött csirkemellet, a magyaros pizzát apukádnak, meg Sipinek, Papp Zolinak és a többi olyan fótinak, akik már fentről figyeltek és sóvárogtak egy Cselőzolis finomságra. Mi, akik még egy darabig itt maradunk, könnyes szemmel emlékezünk jó barátunkra, akinek nem csak a szíve, de a kajája is abba a kategóriába tartozott, ami egyre ritkább a mai világban. Pótolhatatlan…

Barátunk! Sohasem feledünk! Nyugodj békében!

                                                                                                                                       (ötvöstibi)

 

Szepesi György, a riporterlegenda februárban lesz kilencvenéves, de még mindig friss és naprakész az élet ügyes-bajos dolgaiból. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Gyuri bácsit nemcsak mint egy híres embert, de mint Sipos János kollégáját is köszönthettük Fóton, hiszen éveken keresztül találkozhatott és dolgozhatott vele a Magyar Rádió sportosztályán. Így aztán nézzék el nekünk, hogy tegeződve beszélgettünk vele.

Frank Tamás a Hungaroring Zrt. alelnöke és a Hungaroring Sport Zrt. mintegy 20 %-os tulajdonrészét birtokló Ostermann-Forma1 Kft tulajdonosa. Olykor megfordul Fóton, leginkább nyáron, hiszen kedvelt helye a Vörösmarty téri cukrászda, amely mindössze néhány percre van a versenypályától. Természetesen ezúttal is az ominózus Olasz-fagyizó volt a beszélgetésünk helyszíne.

HAMAROSAN 

Van máááásik! Muzik, cakk, cakk... Ki ne ismerné - főleg az idősebb korosztály tagjai közül - a két jellegzetes mondatot. Eötvös Gábor szinte minden kontinensen ismert és szeretett bohócszámának két klasszikus mondata ez. Ez idáig rendben van, de hogyan kapcsolódik Fóthoz? A híres, Charlie Chaplin által is elismert bohóc fia révén: ifjabb Eötvös Gábor ugyanis Fóton lakik - már persze ha itthon van. Hiszen a nagy hagyományokat folytató Gábor, édesapja örökét továbbvíve, ugyanazzal a számmal járja az egész világot. Afrika kivételével minden kontinenst bejártak, manapság is hívják őket Amerikába, Nyugat-Európába...A többes szám indokolt, hiszen Gábor felesége is a produkció aktív résztvevője, bohócként segíti férje produkcióját..Eötvös Gábor és felesége fóti otthonában fogadott minket és abba a lakókocsiba invitált,  amelyben utazásaik, fellépéseik idején töltik napjaikat vagy éppen pihenik ki fáradalmaikat...

Huszonkilenc évvel ezelőtt, 1981-ben egy szakadt Wartburg Tourist repített minket Bulgáriába, ahol végérvényesen összebarátkoztunk. Ő a műszakirajz-tanárom volt, én meg az egy héttel azelőtti érettségin töriből megvágott, örökké elégedetlen siheder. Az a várnai egy hét kitörölhetetlen emlék maradt bennem, szívfacsaró hát kimondani: Pali nincs többé. A tanárember, aki egykor gépjárműoktatóként, aztán napjainkban buszos vállalkozóként is kereste kenyerét - itt hagyott minket. Fájdalmasan fiatalon, tele tervekkel.

Képek ugrálnak a szemem előtt, foszlányok, amikor az iskolai bizonyítványosztásnál szokása szerint ugrat engem és a többieket, képek, ahogyan a hatalmas termetű, mackós ember áll a teniszpályán és magabiztosságot sugároz egész lénye. A megmásíthatatlan tények olykor tehetetlenné tesznek minket, és csak annyit tudunk kinyögni: miért, miért pont ő? A hír mindig lesújtó. Molnár Pál 56 évesen végérvényesen itt hagyott bennünket.
Szerettünk, Pali - sohasem feledünk…

Ötvös Tibi

A berögződés nagy úr. Sok-sok éve szinte minden reggelem úgy indult, hogy kijöttem házam ajtaján, kinéztem, ott áll-e előttünk egy kis fehér autó... és általában ott állt, mert Te minden reggel menetrendszerűen érkeztél lottózómba, kávéztál, interneteztél, s közben megbeszéltük az előző napi eseményeket. Nevettünk, olvastuk a reggeli sajtót, ugrattuk egymást, újra nevettünk, aztán vitatkoztunk, majd megint csak nevettünk, nevettünk…

Már nem nevetünk. Valami véget ért. Egy korszak, egy időszak, mely soha többé nem jön vissza. Az elmúlt években sok időt töltöttünk együtt, mondhatnám, mindent megbeszéltünk, kíváncsi voltam a véleményedre, legyen az sportesemény, politikai történés, mi több, magánéleti probléma. Nem is tudom, volt-e olyan, mikor kérésemre nem azt válaszoltad: Minden rendben lesz, Öti!

Te mindig segíteni akartál, és segítséged mindig önzetlen volt. Óriási szívfájdalom, de méltóképpen viszonozni sohasem tudtam. Értékrendünk szinte mindenben hasonló volt, véleményünk sokszor előre borítékolhatóan nem különbözött, ha mégis, szemeink villámokat szórtak, de barátságunk mindig erősebbnek bizonyult.

Órákig, mit órákig, napokig-hetekig tudnám mesélni a közös élményeinket, de nem teszem, mert belehasít a szívembe a fájdalom: a barátom nincsen többé. Nem gondoltam volna, hogy így tudsz hiányozni. Sipikém, miért nem adtál még egy kis időt? Tudom, nem rajtad múlott, de annyi, annyi tervünk volt. Együtt akartunk kimenni és megnézni egy Arsenal-Manchestert, megígértem, hogy jövőre a Tour de France-ról integetek majd neked egy magyar zászlóval. Te azt ígérted, ha mész az olimpiára, meghozod nekem kedvenc csapatom aktuális mezét. Ebben biztos is lehettem, hiszen minden olyan eseményről, ahol Te ott voltál, kaptam tőled valami vásárfiát, sohasem felejtetted el, hiszen hogyan lehetne gyűjteményemben Michael Jordan-mez, egy csomó kerékpáros trikó, no meg egyéb, értékesebbnél értékesebb relikviák…

Most, ahogy itt ülök szemben a számítógépemmel és újra rád emlékezem, nem hagy nyugodni önző gondolatom: mi lesz most a FótCaféban a rovatoddal, amit városszerte annyian szerettek? Tudom, Te azt mondanád: Sporikám, mi lenne?! Az élet az élőké! Én már a Papp dokival együtt felülről látom az egészet, innen tartom szemmel a történéseket. Soha nem volt még ilyen jó a rálátásom a dolgokra! Nincs itt semmi baj!

És én hiszek neked, még ha csalódásom, fájdalmam az idő múlásával sem apad, s ha egyelőre feldolgozhatatlan is a tény: miért nem jössz reggel? Pedig én bízom a csodában, hogy az egész egy rossz álom, és majd egyik reggel ott áll egy kis fehér Opel, kiszáll belőle egy nagydarab, szeretetre méltó, mackómozgású ember, köszön: Sipos közlegény, jelentkezem! - és már kérdezi is: na, Ötikém, hogy tetszett a tegnapi meccs?

Meccsek, kerékpárversenyek mindig lesznek, de mondd, mit érnek ezek, ha nincs kivel megbeszélni? Mert mi szinte mindig a sportról dumáltunk. Itt tartom a kezemben egyik legszebb ajándékodat, egy sportlexikont, amelyet egy régi karácsonyon kaptam tőled: Ötinek, a sport tudorának szeretettel, Sipitől 2001 karácsonyára - olvasható a kis üdvözlőkártyán. Istenem, micsoda büszkeség! Tőled, aki a sportban nevelkedtél, élsportoló, magyar bajnok lettél, majd a sportban maradva később is e körül forgott az életed, tőled, aki kommentátorként legendává váltál.

Bár mindig azt hangoztattad, hogy Te egy zuglói házmestergyerek vagy és az is maradtál, de észrevétlenül igazi fóti lettél. Méghozzá egy köztiszteletben álló fóti, akire figyelnek, akinek adnak a véleményére. Rád itt egyszerűen szükség volt, hiányod most fog igazán megmutatkozni. Ugyanakkor aggódva és olykor kritikádnak is hangot adva figyelted, mi folyik kedvenc városod vezetésében, és csak ezt ismételted kedvenc szójárásoddal: kultúrbotrány! Örök szívfájdalmad volt a város, mert azt érezted, nem tehetsz semmit, pedig tele voltál becsvággyal és segítőkészséggel.

Már nem nevetünk. Legyünk bármely erősnek látszó férfiemberek, vagy a gyengébb nem törékeny képviselői, nem beszélhetünk rólad anélkül, hogy legalább két kövér könnycsepp meg ne jelenjen szemünk sarkában. Az arcod, a gondolataid, megnyilvánulásaid beékelődtek mindennapjainkba, ezt egyik pillanatról a másikra nem lehet az emberi elméből csak úgy kitörölni és hiszem, hogy nem is szabad. A barátságunk örök marad, itt leszel velem, velünk a lottózóban, a Casa Pizzériában, a Botosnál, focimeccseken, kerékpárversenyeken. Örökre velünk maradsz és tudván tudom, a barátaink, a barátaid és a fótiak nevében is ígérhetem: sohasem feledünk!

                                       Tisztelőd és barátod,   ötvöstibi

Miért hagy itt minket 44 évesen egy fiatalember? Talán minden földi halandó áll értetlenül a válasz előtt. Karlovszky Tibi ezt tette velünk, itt hagyott csapot papot, itt hagyta az őt rajongásig szerető édesanyját, hosszú ideje betegeskedő apukáját, két fivérét és családját, gyermekeit. Tibor, illetve, ahogy mindenki ismerte őt: Karló, egy ideje nem Fóton lakott, máshová vetette az élet vihara, de kit nevezhetünk még így is igazi fótinak, vagy még inkább kisalaginak mint őt. Elköltözése óta kevesebbet láttuk, legutóbbi találkozásunkkor valamikor ősszel, együtt néztük rajongott focicsapatunk hazai mérkőzését, mely klubban ráadásul gyermekkorunkban mindketten fociztunk. A meccsen és az azon történteken természetesen összekaptunk, véleményünk nem mindig egyezett, de a foci már csak ilyen, hiszen amikor csapatunk gólt lőtt már egymás nyakába borultunk és nem is emlékeztünk arra min is veszekedtünk. Karló egy ideig valahol a nyolcadik kerület bugyraiban parkoló őrként dolgozott, ritka találkozásaink alkalmával élvezettel hallgattuk színes történeteit, sztoriait az erről a számunkra ismeretlen világról.

Aztán egyik pillanatról a másikra munkanélküli lett és esti iskolában hiába érettségizett le, de valahogy nem tudott elhelyezkedni. Talán ez, talán valami más is szerepet játszott abban, hogy úgy ment el az élők közül, ahogyan Fótról elköltözött, egyik pillanatról a másikra. Remélem ott fent már talált magának egy focipályát, mert azt hiszem az vitathatatlan, hogy ott érezte magát a legjobban. Jómagam pedig ha újra kedvenc csapatunk stadionjában járok, újra és újra emlékezni fogok Tiborra, nem is tehetek mást mert hiányozni fog. Azt hiszem, nem csak nekem…

Növényi Norbert a kötöttfogású birkózás olimpiai bajnoka és a kick-box világbajnoka még jelenleg is aktív, hiszen napjainkban a kempo sportág hódol be soha el nem fogyó energiájának… Beszélgetésünk apropója azonban ezúttal nem a sport. Az egyik legnézettebb kereskedelmi csatorna valamelyik vasárnap esti show-műsorának vendégeként nyilvánult meg meglehetősen szarkasztikusan városunkról, Fótról, amikor is elmondta véleményét annak fejlődéséről, illetve inkább fejletlenségéről…

Külföldi utazásai során szólították így és valahogy rajta maradt, ahogyan a „Doki” vagy a „Dottore” is. Négy éve, hogy nincs közöttünk az első szabad önkormányzati választások után négy évig városi képviselőként is tevékenykedő Zoltán. Hiánya nagy űrt hagy a mai napig maga után. Papp Zoltán ügyvéd volt. Ő lett volna Fóton a legjobb? Nem tudom de, hogy ő volt a legnépszerűbb arra leteszem a nagy esküt. A mi doktorunk köztiszteletben álló személy, amolyan fóti ikon volt, és ezt „tetézte” azzal is, hogy intenzív társasági életet élt, sok időt töltött baráti körében, sőt ha lehet mondani, egy idő után annak első számú összetartójává, motorjává vált. Talán ez, talán más okozza, hogy most itt állok kezemben egy kis gyertyával a sírjánál a fóti temetőben, és az sem zavar, hogy az olvadt faggyú ráfolyik a kezemre, miközben merengek, eszembe jutnak az együtt eltöltött pillanatok. 

Négy éve, halottak napján távozott el közülünk a „Doki”. Érdekes, de azóta az ügyvéd szó jelentése számomra egy foglalkozás száraz meghatározásává vált, mert amíg barátunk közöttünk volt, számomra valami egészen mást jelentett. Barátaink továbbra is vannak, miként ügyvédek is, de azt hiszem „Papp Zoltán, az ügyvéd” csak egy volt, mondhatnánk fogalom és talán ez okozza, hogy számomra a hiánya továbbra is feldolgozhatatlan. Zoli semmihez sem hasonlítható egyénisége mit tagadjam, hiányzik és biztos vagyok benne, hogy vagyunk még így jó néhányan. Az idő persze nem áll meg, sőt robog tovább, ezt az eltelt négy évnél semmi sem mutatja jobban, a sebek talán begyógyultak, de az emlékek megmaradtak, ez lenne a halhatatlanság?
Mi biztos nem feledünk, Papp doktor…

Ötvös Tibi

Mondhatjuk, ősrégi a történet: kiköltöztél Fótra. Volt ennek valamiféle különös oka?
Amennyiben az különösnek mondható: a József Attila Színház volt akkoriban a második otthonom, ezért Dunakeszi és Fót tűnt akkor a legjobb választásnak egy új lakhelyhez. Kijöttünk Fótra és szinte az első megnézett házba beleszerettünk, ahol a szomszéd egy lankás domboldal volt.

 

Így utólag mennyire vagy elégedett ezzel a döntésetekkel?
Teljesen. Nagyon szeretünk itt élni. A város fejlődése sajnos nem megy abban az ütemben, ahogy reméltük, de ez csak kis mértékben zavar bennünket. Fótot városnak hívják ugyan, de valójában inkább község, amit a hozzánk érkező vendégek véleményében is visszakapunk. Színészként mondom, hogy a város kulturális élete is ugyanezen a pályán halad, mert bár látom a Művelődési Ház igazgatónőjének, Bicskei Évának az erőfeszítéseit, de az infrastruktúra hiányában harca vesztésre áll. Én magam is szívesen hoztam volna ide színházi előadásokat, egyéb különböző produkciókat, de tőled, Fót jó ismerőjétől kérdezem: hová?

 

A Vörösmarty Művelődési Ház sajnos nem csak a romos állapota miatt alkalmatlan, hiszen minden elavult már benne.
Így igaz. Persze nyáron ettől még lehetne alkotni. Az emberek imádták a mindenkori augusztusi 19-i tűzijátékokat. Megszüntették, pedig sok százan, sőt, megkockázatom, ezres nagyságrendben látogatták, erre lehetett volna építeni egyéb dolgokat is, de törölték, ha jól emlékszem, anyagi források hiányára hivatkozva. Próbálkozások azért történtek azóta is, de egy esemény, egy rendezvény jó előkészítése és lebonyolítása is egy szakma. Az augusztusi ünnepekhez is valahogy jobban odaillőnek mutatkozik a hagyományos tűzijáték, mint például egy paradicsomfesztivál… Összegezve: volt egy bevált buli, tömeges érdeklődővel, amit meg kellett volna tartani. Mondom ezt úgy, hogy a Színművészeti Főiskola mellett a kulturális menedzser szakot is elvégeztem, ami a fellépéseim mellett jó ideje már pályafutásom fontos részévé vált.

 

A világért sem akarok politikát belekeverni a beszélgetésbe, de fura módon a mindenkori döntéshozók nem szeretik az olyan rendezvényeket, amit nem ők találtak ki.
Egyetértek. Hozzátenném, az elmúlt húsz év politikája olyan volt, mint a foci: szembeállnak egymással a csapatok és a másikat mindenáron le kell győzni. Bár a focit szeretem - kollégámat, Gálvölgyi Jánost idézhetem: én szeretem a focit -, de inkább az lenne a jó, ha a csapatok nem egymás ellen versengenének, hanem inkább mondjuk úgy, mint a hegymászók: a hegy ellen, egymást segítve, kéz a kézben…

 

Eretnek egy gondolat, látva mindazt, ami kis hazánkban történik. Komolyan mondod?
Azt, hogy miként kellene ezt csinálni, igenis így gondolom. Az egyik nagy párt az apuka, a másik az anyuka, akik között bár vannak olykor viták a gyereknevelésben, de a gyerek érdeke a legfontosabb, azt kell képviselni, meghallgatni egymást. A valóság persze nincs ehhez túl közel…

Evezzünk békésebb vizekre. Keveset szerepelsz az úgynevezett bulvármédiában, igaz, Fóton is megvan ennek az „ügyeletese”, de még a populárisabb szerepekből, tévéfilmekből sincs túl sok a pályafutásodban. Tudom persze, hogy hosszú ideig szerepeltél a Gálvölgyi-showban, voltak szerepeid Koltai-filmekben, vagy például a „Tűzvonalban” produkcióban, de a neved inkább a színházakban utolérhető. Van ebben a visszafogottságban szándékosság?
Fiatalon, a főiskoláról kikerülve eleinte még igen, a szakma volt az első. Akkoriban egyébként a manapság népszerűséget indukáló szappanoperában nem játszhatott foglalkoztatott színész, inkább amatőröket vagy ismeretlen vidéki színészeket alkalmaztak. A sorozatok producerei nem akartak a színházakkal egyeztetni, mikor ér rá a választottjuk, hiszen ezek nagy elfoglaltságok, amire a színházban sokat játszó színész nem igazán tud időt szakítani. A későbbiekben némileg belterjes lett a foglalkoztatás. Ezeknek a sorozatoknak a szereplői aztán népszerűbbek lettek a színházi színészeknél, hiszen a tévé nagy úr, no meg sokat számít a megjelenés nap, mint nap. A többi kolléga lehet bármekkora színész, ezzel a popularitással nem tudja felvenni a versenyt - bár lehet, hogy nem is akarja -, így kissé háttérbe szorul. Harminc évvel ezelőtt a nagy színészeink is a televízióban alapozták meg népszerűségüket, hiszen például egy Sinkovits vagy egy Kállai rengeteget szerepelt az akkoriban nagy számban készülő tévéjátékokban…

 

Temérdek színházi szerep, aztán rendezel is, mi több, koreográfusként is dolgozol. A színház az életed.
Igen, mindig nagyon szerettem. Ettől függetlenül még szinkronizálok is: Jim Carrey, Woody Allen, Monk és még hosszan sorolhatnám, akiknek a hangomat kölcsönöztem, a külföldi szappanoperákat pedig már csuklóból csinálom - hiszen valamiből meg is kell élni. Létrehoztam a Pólus Színházat, amit vezetek, menedzselek, játszom benne. Nem unatkozom, és ha ehhez hozzáveszem, hogy öt gyereknek vagyok a boldog édesapja, akkor mindent elmondtam, de nagyon sok tervem van még… Színésznek érzem elsősorban magam, de mindig is bennem volt az a fajta ember, aki szívesen hoz létre valamit.

 

Ebből nőtt ki tulajdonképpen a Pólus Színház?
Mindig is amolyan hangadónak számítottam, képviseltem a színésztársaimat, petíciót írtam, kiálltam a társulat jogaiért. Manapság ez a fajta mentalitás egyébként jól jön, hiszem napjainkban minden színész vállalkozó, és bizony sokan az alapokkal sincsenek tisztában, sőt, ki merem jelenteni, a színészek döntő többsége alkalmatlan arra, hogy átlássa egy vállalkozó egyéb kötelességeit - erre egy művészembert rávenni nem könnyű… Ami  a kérdésedet illeti: talán mondhatjuk, nagy szerepe volt abban, hogy olyan vagyok, amilyen. Ez egy hosszú távú befektetés, de a kultúra már csak ilyen. Hosszú megtérülési ideje van és az is bizonytalan, de hiszem, hogy életben tartható hosszú távon is. Támogatókra persze szükség van ehhez, sőt, kijelenthető, hogy nélkülük nem megy…

 

Az elmondottakból nekem az világlik ki, hogy neked egy nap több mint 24 óra.
Olykor nem tudom, hogyan tudok ennyi felé szakadni, de megoldom, ugyanakkor érzem, hogy valamit le kell majd csípnem, mert hosszútávon kivitelezhetetlen a pihenésnélküli hajtás. Ugyanakkor azt sem tehetem meg, hogy leállok, mert akkor kiesek a körforgásból, ahonnan sokkal könnyebb ki-, mint oda bekerülni… Engedd meg még, hogy egy pillanatra visszakanyarodjunk a Pólus Színházhoz. Mind a színháznak, mind a fótiaknak fontos és jó lehetőség, hogy viszonylag közel van egy színház, nem kell bebumlizni a belvárosba egy remek darab megtekintéséhez, mondhatni, útba esik, tehát nagy szeretettel várom, várjuk a társulattal a fótiakat és a környező településen élőket egy-egy színvonalas szórakozásra

 

János, köszönjük, hogy a nagy rohanásban szakítottál egy órát erre a beszélgetésre. Sok sikert kívánunk a további pályafutásodhoz és nem kevésbé a Pólus Színház sikeres működéséhez!
Köszönöm a jókívánságokat!